aki – hite szerint – a szabályokat ismeri, betartja, sőt, néhanapján alakítja

Val(am)i elveszett!
21SZEP
Nonológ

 

N. Arany Imre Henrik – állt a táblán, amit Imre minden reggel gondosan megtisztogatott az éjszaka porától, ami, valljuk be, inkább volt egy monki beidegződés, mint valami hasznos tisztítási eljárás. Ma reggel sem történt mindez másként, ám ahogy Imre emelte kezét, hogy a mikroszkópikus méretű pornyalábokat lekotorja táblácskájáról, megszólalt a mobilja. Bizonyos Hírle Valéria kereste!

Igen, Vali volt a vonal túloldalán. Imre próbálta tettetni idegenségét, de felesleges volt, Vali szóáradata közben elhangzott a „hiszen-úgyis-tudod-ki-vagyok” mondatfoszlány, amire Imre egy halk „persze-persze” tőmondattal reagált, majd elköszönt, s kinyomta telefonját.

Vali, aki bájos nemtörődömséggel egyből letegezte Imrét, arra kérte főhősünket, hogy ugyan találkozzanak már, hiszen van egy közös megoldandó feladatuk: Vendel.

Egy óra sem telt el, s Vali már ott is ült Imre irodájában, kecsesen ivott néhány kortyot a kikészített ásványvízből, s belevágott.

– Tudod, Imre, Vendellel kezdeni kell valamit! Én nem tudom, ez az ember meddig képes elmenni, de nincsenek illúzióim. Mi vagyunk ketten, akik őszintén, önzetlenül szeretik, ketten kell hát, hogy összefogjunk. Kitaláltam a megoldást. Közös céget alapítotok, a punytyóka simán megfér az aktáiddal, s így lesz alkalmad és tered, hogy szemmel tartsd ezt a kelekótyát. Vendel kedvenc városa London, felültök egy British Airways gépre, elmentek valami elegáns kocsmába, megisztok néhány sört, s előállsz az ötlettel. Engem ne említs, tudod jól, hogy nem szeretnék belefolyni Vendelem munkás- és hétköznapjaiba, bőven elég, ha az ünnep- és vasárnapokat töltjük együtt, feltöltődik mellettem, ha érted, mire célzok! Szóval előállsz a farbával, közös cég, nagyobb forgalom, kevesebb felelősség, növekedés, biztonság ésatöbbi, majd a negyedik sör után belegyezgeted a beszélgetés fonalába az Adatsólymot. Mindenki ezt használja, nincs gond, nincs rettegés, tőlem küldözgetheti a fia gépéről a hírleveleit, csak legyen mögötte egy megbízható védőháló. Hazajöttök, lerendezel mindent, s Vendel majd örömmel újságolja el nekem a hírt, én pedig megszokott bájos mosolyommal nyugtázom, hogy milyen remek ötletekkel tud előállni az én szívszerelmem. Imre, én nem szeretnék még egyszer megjelenni, mint a legbájosabb punytyóka rajongó! Vendelt kedvelem, sőt, de az üzleti moráljától néha kiráz a hideg. Nagyon bízom benned, ugye megteszed értünk?

Imre (akiről tudja mindenki, hogy Henrik is) tátott szájjal hallgatta végig Valit, csak néhány elrejtett szünetben tudta konstatálni, hogy ez a nő egy csoda, s az is igaz, hogy vörös haja lágyan omlik szeplőkkel díszített hófehér vállára, zöld szemei napsugárként szikráznak, s formás, húsos szája szinte provokálja a férfiakat, Vendel egy mázlista, na! Imre kisfiús huncutsággal arról is hallgatott, hogy bizony a British Airways egy GDPR gigaszereplője napjainknak, de még arról is, hogy Vendel aztán sohasem fog már a fia gépéről hírleveleket küldözgetni, mert köztudott Imre köreiben, hogy az "elsősorban nem bírságol" kitétel nem jelent kötelezettséget, kiváltképp, ha fiatalkorúakról van szó, de Imre mindezekről hallgatott, s mikor elhangzott az Adatsólyom neve, akkor is csak egy röviden felszisszenő sikollyal lelkesült fel, hogy bizony, ez a Vali – mit Vali: Valéria! – bizony nagyon is úgy gondolkozik, mint egy GDPR-mindenttudó, intelligens felnőtt!

Így Imre nem tehetett mást, mint a beleegyezés hangján megszólalni, hisz Vali által meggyőzve lészen állt készen máris a feladatra: megmenteni K. Kovács Vendelt. (Imre néha költőien tudott gondolkodni!)

– Persze. – válaszolta hát.

– Köszönöm! – állt fel Vali, s igazán barátian szorította meg Imre kezét. – Mikor indultok?

– Hamarost.

Vali, mint egy megbékélt hurrikán nyitotta ki Imre ajtaját. Ám mielőtt kilépett volna, visszafordult, s csalfa tekintettel nézett Imrére.

– Mondd már el, miért vagy te Henrik is?

Imrét váratlanul érte a kérdés, így nem is nagyon tudott rá felkészült választ adni:

– Vitéz Lászlóhoz van köze. És Hakapeszi Makihoz. Majd egyszer elmesélem... De az Adatsólyom valóban remek ötlet! – próbálta továbbterelni a témát, ám Vali addigra már csak egy kellemes parfümillatként volt jelen a beszélgetés lezárásában. (Ami – mármint ez a reggeli diskurzus –azért nem volt egy piskóta, valljuk be!)

Val(am)i elveszett!
17SZEP
Val(am)i elveszett!

 

K. Kovács Vendel, miután megismerte, megtalálta, megtapasztalta, s megszerette a Szerelmet, kábult, s kissé hipnotikus állapotban tért vissza a punytyóka piacra. Tette a dolgát, adta az árut, tarolta a piacot, bár kissé megkopott a hajdani népszerűsége, így a bevétele is csappant, de semmi nem érdekelte, mert esténként várta a találkozás Hírle Valériával, az ő édes-drága-gyönyörű Valijával.

Vendel odáig elment a munka, s így a punytyóka piac hanyagolásában, hogy legjobb barátját, üzleti tanácsadóját, pénzügyi kontroll gondnokát, Imrét (aki nem mellesleg Henrik is, de erről tényleg írok már hamarosan!) is hanyagolta. Pedig Imre nem kívánt elhanyagolt barát (üzleti tanácsadó, pénzügyi kontroll ésatöbbi) lenni, de Vendel nem volt képes azt a fényesen csillogó mobiltelefonját felvenni, hogy kapcsolatba lépjen Imrével!

Sőt! Senkivel.

Lehallgatta azért az üzeneteket, így tudta, hogy valami nagy cég is, meg belga tudósok, meg nyolcvanadik valami, de nem igazán foglalkozott hétköznapi dolgokkal. Hiba volt!
Mert véget ért a nyár, elindult az ősz, s ősszel a hivatalok is nagyobb aktivitásra kapcsolnak – Imre erről is szeretett volna beszélni Vendellel, de legalábbis a fejével. Ám hiába.
Egy kellemes szombat délután, szeptember első hétvégéjén, Vendel és Vali a Duna parton limonádézgatott, elcseverésztek mindenféle kevésbé fontos, ám annál inkább érdekes témákról, amikor Vali mosolyogva elköszönt, s meglátogatta a kis kávézó bohókás illemhelyiségét. Vendel – erről már írtam korábban – kábult, s kissé hipnotikus állapotban szörcsölte italát, majd hívta a pincért, fizetett, s elindult, hogy otthonában folytassa álmodozását Valiról. A szerelméről!
Dudorászva vezetett hazáig, a piros lámpáknál még kezeivel is kalimpált a ritmusra, majd hazaérve, a hűtőjéből elővett egy kellemesen hűvös italt, s a lemenő nap vöröses varázsában iszogatott. S álmodozott.

Amíg meg nem szólalt telefonja…

– Biztosan Imre az! – szisszent fel, s ránézett a kijelzőre. Vali hívta.

S akkor, mint egy komor fekete-fehér filmnoir, végigfutott fejében a történet. Aminek a drámai lényege, hogy Vendel bizony ottfelejtette Valit a Duna parton. Jaj!
Felvette a telefont, remegő hangon szólt bele, Vali ellenben paprikás hangulatban, nem is tudtak megegyezni abban, hogy Vendel egy tökkelütött, vagy szerelem-vak. Vali lecsapta a kagylót. (Kinyomta a mobilt.)

Vendel aludni nem tudott, ami egy ilyen helyzetben teljesen természetes, egész éjjel zakatolt az agya: mit tegyen? S reggelre kiötlötte a legjobbat.

Másnap a már emlegetett híres, s egyben legnagyobb közösségi oldalon egy fizetett hirdetés várta a punytyókára vágyó tízezreket. Egy kép illusztrálta a felhívást, amin Vali mosolyog, akiről (a hirdetés szövege szerint legalábbis) annyit érdemes tudni, hogy a legbájosabb punytyóka rajongó. Vendel elégedett volt, s várta Vali reakcióját. (Ami nem lehet más, mint a béke sugallata egy csók képében.)

Ám Vali nem volt feldobva. S hogy miért nem?
Mert szerelem ide vagy oda, csacsogással, vagy éppen apró zsörtölődésekkel, Vali nem tudta összemosni ezt a felnőttesen is infantilis érzelmi szárnyalást a munkával. S nagyon-nagyon hiányzott neki egy nyilatkozat a fotó mellől, ami kevésbé szerelmes szavak hömpölygése, annál inkább üzleti korrektség:

„Kedves K. Kovács úr!
Megerősítem a Punytyóka Kft. adott napon megjelent hirdetésének képi megjelenésemre vonatkozó jóváhagyását.
Hírle Valéria, sk.”

Mert Vali már ilyen. S Vendel mikor érti meg végre? Mikor?

Tán soha? Tán…!

Az elkeseredett Vendel, miután úszott egyet, majd ivott egy kellemesen hűs limonádét az uszodával szemközti kávézóban, lassan battyogott autójához. Vali szavai jártak fejében, a hivatalos szigorsággal egymás mellé préselt idegen szavak. Még hogy K. Kovács úr! Amikor nem is olyan régen már Vendi volt…

A Dolgos utcánál találta meg autóját Vendel, pittyentett, majd kinyitotta az ajtót, ám ekkor meglátott valamit, amit Budán ritkán lát meg az ember: egy terebélyes, méltóságteljes sólyom szállt fel egy fáról, s tűnt tova a kék égen.

Hm, – gondolta Vendel – érdekes. Egy sólyom Budán? Mily terebélyes, méltóságteljes! Ritkán lát ilyet az ember.

Majd beült, indított, s lassan elrobogott. Azt még látta azért, ahogy néhány boldog ember egy kék alapon, fehér grafikával illusztrált dobozkával sétálgat a Dolgos utca gyönyörű fácskái mellett. Még a nevet is el tudta olvasni az egyik dobozon: Adatsólyom!

Nincsenek véletlenek – gondolta Vendel. Tán ez lenne a megoldás?

S mindjárt szebbnek látta a világot.

7SZEP
GDPR – egy merőben más kontextusban

 

Elmesélem K. Kovács Vendel legjobb barátjának, N. Arany Imrének a történetét, amiben végre fény derül Imre Henrikségére is. Mert valljuk be, nem egy egyszerű névválasztásról beszélünk jelen esetben!

Imre 1972-ben látta meg a napvilágot, az Arany család első- és utolsószülöttjeként. Jóapja, Arany István, bár huszonkettő esztendejével még csenevész legénynek tűnt, kétséget nem hagyott afelől, hogy az ő fia bizony Imre lesz. Megvolt persze az oka mindennek.

1863-ban halkan síró csecsemőt találtak a pesti Bábel utcza 19. szám kapualjában, ami nem volt véletlen, hiszen a Bábel utcza 19. köztudottan a jezsuita rend árvaházát rejtette, amiről persze azt is tudni ildomos, hogy a rend az árvák nevelését gyakran használta a katolizáció eszközeként az egész Monarchia területén – mert ne feledjük, akkoriban még évekre voltunk a Kiegyezéstől, de Budapest sem egy város volt, hanem legalább három kisebb, – nos, a jezsuiták felismerték a protestánsok filantrópiába ágyazott veszélyessé válható fegyverét, így egy remek helyzetfelismeréssel lekopírozták amazok ügyeskedését, s árvaházakat alapítottak ott , ahol a közelben pietista intézmény állt, így mentve legalább egálra a csatának azért kevésbé nevezhető vallási alapú háborúcskát.

Nos, elnézésüket kérem e rövid kitérőért, ott tartottam, hogy fiúcskát találtak az árvaház előtt, akit befogadtak, s nevet is adtak néki: Arany Árpád lett a bitang. Mert nem volt egy úri gyerek a későbbiekben ez az Árpi, az tény, ám egész fiatalon szerelembe esett, s tizennyolc esztendősen már kezében tartotta fiúgyermekét, Zoltánt, akit a keresztlevélen a tinta kiszáradása, vagy egyéb kontárkodás okán, Zoltának kereszteltek. Zoltán (aki Zoltaként lett keresztelve) ismerte fel elsőként az Árpád-házi párhuzamot, így az új évszázad küszöbén felsíró fiát már Taksonynak nevezte el, ami még akkoriban is igen ritkaság számba ment, mint keresztnév. Taksony, akit Takinak becézett egész életében mindenki, még Kistakiként lett szülőapává 1926-ban, s bár tudásvágyban igen elkanyarodott az Arany család felmenőitől, mégis Gézának keresztelte kicsiny fijját, amiben segítségére volt a szomszédjában lakó magányos Takács tanár úr is, aki ismeretekkel próbálta felvirágoztatni Taki sötét kobakját. A felcseperedett Géza nem hazudtolta meg (vezeték)névrokon ősének hatalmas népszerűségét, már elemistaként azért ragadott tollat, hogy íróként írjon, amit olyan tökélyre fejlesztett, hogy 1950-ben a hortobágyi munkatáborban érte az öröm, hogy megszületett fia, aki persze István lett.

Ő volt aztán, aki kétséget sem hagyott afelől, hogy az ő fia bizony Imre lesz. Ám itt akadt egy kis bökkenő! Hiszen a szentségben részesített magyar ősök névpárhuzama e névnél elakadt, amiről legfőképpen egy vadkan tehetett, persze hogy e vadkan feldühödött kandisznó volt-e, vagy egy bérbefogadott besenyő, már megoszlanak a vélemények.
Imre mindenesetre vette az akadályt, hiszen két lánya született, akiket Gizella és Sarolta névre keresztelt drága kis feleségével egyetértésben, bár itt már ő sem hitt igazán az előre megjósolt névlánc megszakadás tradicionális erejében, de Gizi és Saci nagy szeretetben nőtt fel az Arany családban, ahol is Imre nevének rejtelmeit kutatjuk éppen.
Nos…

Ott tartottam, hogy Imre Henrikségéről mesélek hamarost. De előtte ki kell térnünk az Arany vezetéknév előtt álló N. betűcskére, ami nem véletlenül egyezik Imre édesanyjának, született Nagy Ilonának névkezdetével.

Bár az eddig leírtak alapján hihetnénk, hogy egyszerűen történt Imre keresztelője, nem így volt. Mert Ilona nem egyke leánygyermek volt, hanem az ötödik a sorban, négy báttyal a családjában. Gergő, Dominik, Pali és Robi volt a négytestőre már kiskorától fogva, így mi sem volt természetesebb, hogy közülük kerül ki Ilonka gyermekének keresztszülője. Igen ám, de Arany István (aki nem más, mint Imre szülőapja, Ilonka szerelme, majd hitesura) kétséget nem hagyott afelől, hogy az ő fia Imre lesz – ahogyan az az Árpád-háziak sorrendje szerint következik. A négy testvér persze nem akart bérbekapott keresztnévvel keresztséget vállalni, hiszen az a minimum, hogy saját nevüket óhajtották továbbadni a kisdednek. Ám István nem engedett!

Patthelyzet alakult.

(Amiről egy évtizedekkel később meglelt napló is regélt, melyet Ilona hagyatékában lelt meg Imre, s a napló előlapján négy betű összegezte a hajdani családi problémát: G.D.P.R. Tán innen van Imre mániája…?)

S itt jött Ilona (testvérbátyjainak csak Ilonka) remek ötlete, hogy ha keresztnevet nem is adhat a családja, adják ők a vezetéket!

Ki hallott már ilyen marhaságról! – gondolta magában István (aki Ilonkának csak Pityuska volt nem mellesleg), de a kimondott dühszavak helyett csak hallgatott inkább az ifjú apa s kezdő férj, töltött magának néhány pohár bort, megitta mindet, majd hosszú vélelmezés után előállt a megoldással: legyen N. Arany Imre a fiúnk!

S így is lett.

(Erőm most elfogyott, a Henrikségről majd legközelebb mesélek.)

(folyt.köv.)

Száguldás az A1-en
17AUG
2DOMÁNY

 

Ott tartottam, hogy hétfőn reggel Imre a pszichológusának megvallotta, hogy a GDPR megszállottja lett. Amiről mondhatnánk azt is, hogy azért ez némi túlzás, de nem mondjuk. Mert N. Arany Imre Henrik kései hétfő délelőtti munka kezdését megakasztotta két nem várt vendég.

Imre (akiről tudja mindenki, hogy Henrik is) nagy lendülettel nyitott be irodájába, ahol két elegáns úriember várta. Kitűnő angolsággal bemutatkoztak, s kiderült, hogy ők bizony belga tudósok, akik kifejezetten Imre miatt utaztak Brüsszelből Budapestre.

De miért?

Mert amiről azt gondolnánk, hogy némi túlzás, az a határokon átívelő információs sztrádán merőben másként száguldott végig: az hír terjedt el az EU-ban, hogy Imre bizony a GDPR megszállottja. Imre ezt tört angolsággal próbálta megcáfolni, de nem nagyon járt sikerrel, kiváltképp, hogy nem is olyan régen pont a pszichológusa állította ugyanezt, amit tudatalattijában próbált elraktározni, de a mondat még sikeresen megkapaszkodott Imre értelmi tevékenységének középpontjában (azaz még zümmögött fejében a pszichológus megdorgáló mondata), így végül – természetesen tört angolsággal – beismerte, hogy így igaz, ő bizony a GDPR megszállottja lett.

Well – indította a társalgás második, ám intenzívebb részét az egyik belga tudós, majd röviden kifejtette, hogy ők bizony azért jöttek Magyarországra, hogy megkeressék a GDPR kötelező alkalmazásának első két hónapjának első adatvédelmi incidensének alanyát. Aki feltehetően kis- (esetleg közép) vállalkozó.

Hm – gondolkozott el kissé hangosabban Imre -, úgy gondolom, ilyesmi még nem történt az országban, hisz tudják, csak figyelmeztetés jár, így nem igazán veszik ezt komolyan errefelé.

De a belga tudósok nem hagyták magukat, meggyőződéssel állították, hogy ilyesmi nem fordulhat elő, még ebben a barátságos, ám a GDPR szempontjából kissé renitens országban sem.

Higgyék el – kiáltott fel Imre -, még a barátom, Vendel is megúszta eddig, pedig pont most akartam figyelmeztetni, hogy már a…

A két belga tudós finoman félbeszakította Imrét (aki nem mellesleg Henrik is, de erről majd később), majd a kifejezetten belga – esetleg angol, nagynéha japán – tudósokra jellemző eleganciával nekiálltak, hogy valami nagy felfedezést tegyenek. Imre csendben figyelte őket, ami annak is köszönhető, hogy Imre igen fogékony volt a belga – esetleg angol, nagynéha japán – tudósok különleges felfedezéseire.

Három és félóra elteltével a belga tudósok csillogó szemekkel fordultak Imréhez:

– Mister N. Arany, Ön tévhitben élt eddig, mert mi, belga tudósok felfedeztük, hogy szeretett országában 79 adatvédelmi incidenst jelentettek be a vállalkozások mindezidáig.

– A május végén hatályba lépett uniós adatvédelmi szabályozás első két hónapjában? – sikoltott fel Imre. – Hiszen az átlagosan naponta egy!

A két belga tudós elégedetten nézett össze, majd elpakolták tudományos eszközeiket, s elegáns kézfogással távoztak Imre irodájából, aki még hallotta, ahogy kitűnő angolsággal, csak úgy mellesleg odavetik távozóban, hogy mindez semmi, hiszen az íreknél ez a szám jóval az ezer fölött van, de Imre kevésbé volt fogékony az ír adatvédelmi incidensek történéseire. Egy dolog járt csupán a fejében:

- Csak nehogy Vendel legyen a nyolcvanadik!

(folyt.köv.)

Száguldás az A1-en
10AUG
Vali

 

Ott tartottam, hogy Vendel, megmentendő vállalkozását, az elvesztett vásárlók közül elsőként felkereste Hírle Valériát, aki ezt zokon vette, sőt – pestiesen szólva – baromira kiakadt.

És Vendel nem erre számított…

Valéria (aki most nem a gyönyörűséges Vali volt éppen, hanem egy tragika az Élet drámájából) vörös fejjel, tüzes tekintettel gyilkolta Vendelt. A férfi csak állt, állt, némán szuszogott, majd elsírta magát. Régóta nem történt ehhez fogható. Könnyei mögött Vendel arra gondolt, tán az elmúlt hetek kimerültsége lehet az ok zokogására, esetleg a magányba zárt harca a profitért, vagy szeretteinek hiánya, aki a tengerkék Balatonon és mégtengerkékebb Adrián süttetik megpihent testüket, esetleg a tízéves korában megesett pöcegödrös megaláztatás késői traumája, de rá kellett jönnie, hogy Valéria (Vali!) miatt zokog. Mert ezt a nőt elbukta!

Valéria meglepődve konstatálta, hogy megsajnálta ezt a kifejezetten szimpatikus férfit. Még senkitől sem kapott gyönyörű, holdacska mintás papírba csomagolt punytyókát, de amit aztán tényleg nem kapott még senkitől, az Vendel szerelmes tekintete volt, amit éppen most mosott le a férfi képéről a megalázott bánat.

– Jól van, na, nem kell sírni! – próbált életet lehelni Vendelbe és bimbózó kapcsolatukba Valéria. – Van megoldás mindenre.

Azzal kézen fogta Vendelt, s bevezette a drogéria rejtett kis irodájába. Ott leültette, majd türkizlila PC-jét bekapcsolva elmagyarázta, hogy csak pártízezer forint, s minden kisvállalkozó megfelelhet a GDPR-nak, hogy aztán ne kelljen ügyfeleket, partnereket, munkatársakat elveszítenie, s még a növekedést is könnyebb így elérni.

Vendel eddig úgy hitte, hogy barátja, Imre – aki nem mellesleg Henrik is, de erről majd később – tudja a legszebben kiejteni ezt a négy betűt. De be kellett vallania magának, hogy Valinak nincs párja a Földön. Sem GDPR-ban, sem vörös, lágyan omló hajkoronában, sem szeplőkkel díszített hófehér vállban, de még napsugárként szikrázó zöld szemekben sem! (A formás, húsos szájról már ne is beszéljünk!)

Ám Vendelt nem abból a fából faragták, akit négy betű eltántoríthatna vágyaitól:

- Valéria…!

- Vali, ha kérhetném – szakította félbe a Nő.

- Nos, Vali – hebegte meghatottan Vendel –, én mindig is vágytam Port-au-Prince repülőterén landolni szívem választottjával. Rávehetem egy kettecskén eltöltendő nyaralásra?
Vali kedvesen nevetett, ám egy „Oh!” sóhaj után visszalebbentette a valóságba Vendelt, majd két rövid mondattal meggyőzte, hogy haladjanak inkább apróbb lépésekben. Vendel így apróbb lépésekben folytatta az igencsak drámaian induló liezont, ami jelen esetben két fagylaltkelyhet jelentett, amit a szomszéd utcácska hangulatos teraszán fogyasztottak el. Vali két gombóc epret kért, Vendel pedig a klasszikus hármassal hűtötte le magát: vanília-csokoládé-puncs.

(folyt.köv.)

Száguldás az A1-en
3AUG
Száguldás az A1-en

 

Imre, szokásához híven, egy forró kávéval köszöntötte a podgorai reggelt. A tenger már hangosan csivitelt, mikor kiült a teraszra, a szobából családja szuszogása vitt némi diszharmóniát a horvát szimfóniába, de a teraszajtó becsukásával Imre lezárta ezt a kortárs fülhasogatást, s elégedetten foglalt helyet kedvenc zeneművének üde dallamára. Ilyenkor még hűvös, árnyékos volt a terasz, a parton is csak lézengtek a turisták, Imre így kedvenc magányában hörpinthetett bele kávéjába, s egy ügyes mozdulattal nyitotta meg okostelefonján kedvenc kékikonos felületét. Szeretett reggelente ismerőseiről/től olvasgatni a közösségi felületen, éppen csak nem mondhatjuk függőnek Imrét – aki nem mellesleg Henrik is –, de napi 4-5 órát mindig a kisképernyője töltött ki (munka- és szabad)idejéből.

Imre kezében hirtelen megállt a kávéscsésze, ideges kattintgatással nagyította fel a szöveget, s suta angoltudását felturbózva olvasta a hírt: amikor-a-jövedel-zuhan-felhasz-növeke-lassul… S itt már alig kapott levegőt: a cég havonta több millió aktív felhasználót vesztett Európában az új, részletes adatvédelmi rendelet, a GDPR miatt…
Imre karja elgyengült, az okos kis telefonja tompán koppant a padlón: a kékbetűs cég is!
Ha valaki nem ismerné Imrét – aki nem mellesleg Henrik is, de erről majd később –, most ki nem találná, hogy ennek a jóságos embernek mi volt az első gondolata. Elárulom: nem mi, hanem ki. Vendel!

– Ha ez a világméretű vállalatóriás is megérzi, mi lesz az én barátommal? – kiáltott fel Imre, mire a szomszéd dán család egyszerre rohant ki a szomszéd erkélyre. De Imre most nem próbált suta angolsággal kommunikálni velük, mert csak egy gondolat döngette agyát: megmenteni K. Kovács Vendelt! A dán szomszédok szomorú beletörődéssel vették tudomásul, hogy a vicces magyaron ma nem röhöghetnek, s egyszerre tódultak vissza a légkondicionált szobába. Imre Vendelt tárcsázta, de a mobil csak búgott, búgott, Vendel nem reagált.

– Jaj, ez a Vendel ott a Balatonnál élvezi az életet, miközben a feje felett összecsapnak a hullámok! (S nem a balatoniak.)
Imre számolt: ha ráveszem a családot, hogy ne holnap reggel, hanem még ma este elinduljunk, négy-öt kávéval tán éjfélre hazaérünk, félóra kipakolás, másfél óra a Balaton, így hajnali kettőkor már ott is vagyok Vendelnél. Így is lett!

Kissé hosszan kellett győzködni a családot, de a tengergyümölcseivel készült ebéd ígérete, s a tizenkét gombóc kézműves fagylalt belengetése megtette hatását. Este 8-kor már az A1-en száguldottak, Zágráb előtt még egy tankolás, kávé, rövid wc-látogatás, aztán a néptelen határon át, rá az M7-re, s éjfél után pár perccel már pakoltak is be az édes otthonba. A gyerekek örültek, felesége fáradt szemekkel mosolygot: újra itthon, drágám! De Imre akkor már indított, s integetve fordult vissza Nyugatnak, hogy aztán hajnali 2 óra 11 perckor felkopogja a füredi panzióban Vendel családját. Mindenki előjött, csak Vendel nem, hiszen nem is utazott velük, de egy pálinkát azért igyon már meg velük – így tért nyugovóra napfelkelte után egy órával Imre, a Vendelnek lefoglalt pamlagon. Hogy aztán másnap rohanjon vissza a fővárosba, találja meg Vendelt (lehetetlen!), magyarázza ki az egész ámokfutást felesége előtt (könnyen ment), s hétfőn reggel, a pszichológusa előtt vallja be végre: N. Arany Imre Henrik a GDPR megszállottja lett. (Ami azért némi túlzás.) (folyt.köv.)

Valéria
26JÚL
Valéria

 

Vendel szerelembe esett. Jaj! Elmesélem, hogy esett meg az eset. A hírlevelekkel kezdődött. Pontosabban a lemondásokkal, követelésekkel, fenyegetésekkel. Ki gondolta volna, hogy ezek a vevők ennyire érzékenyek az adataikra, tán még annál is jobban féltik őket, mint a tavasszal frissen vetett gyepet a vakondoktól! Vendel nem gondolta (volna), így egyre meglepettebb lett, majd kétségbe esett, sőt, idővel mély depresszióba. A punytyóka piac talán legnagyobb magyarországi beszállítója hirtelen nem a legnagyobb lett, hanem már csak középszerű punytyókás. (S felsejlett a kicsi jelző érkezése is!)

– Ez így nem mehet tovább! – kiáltott fel Vendel, amit senki sem hallott meg, mert Vendel nagy magányában sörözgetett otthon, családja (azaz anyja, apja, nővére, sógora, és két undok fiúgyermekük) a tengerkék Balaton partján nyaralgatott, a család humorzsákja nélkül, aki munkahelyi megakadásra hivatkozva mondta le a közös nyári együttlétet.

Vendel Imrét szerette volna felhívni, de Imre – aki nem mellesleg Henrik is, de erről majd később – a mégtengerkékebb tenger partján tette ugyanazt, amit Vendel családja. (Nyaralt.) K. Kovács Vendel magára maradt, s tudta – hiszen a körülmények ezt indokolták –, hogy csak magára számíthat ebben a probléma megoldásban.

Vendel gondolkozott, gondolkozott, aludt is rá egyet, majd még gondolkozott, s rájött a megoldásra: meglátogatja személyesen valamennyi hírlevél lemondót. Micsoda ötlet, ugye? Megnyitotta titkos excell táblázatát, kikereste az elcsábulók nevét, lakcímét, majd beült autójába, s indult.

Első célpontja Hírle Valéria, drogéria tulajdonos volt.

Vendel másfél óra alatt megérkezett Szeremre, ebbe a bájos, Duna parti kisvárosba, navigátora segítségével könnyen megtalálta a Lembe utcát, s boldog mosollyal, kezében egy gyönyörű, holdacska mintás papírba csomagolt punytyókával lépett be a drogéria ajtaján.
S meglátta Valériát. (Valit!)

Ilyen szépet ő még nem látott. Valéria (Vali!) vörös haja lágyan omlott szeplőkkel díszített hófehér vállára, zöld szemei napsugárként szikráztak, s formás, húsos szája szinte provokálta Vendelt, hogy csókkal köszöntse az idegen asszonyt. Ám Vendel illemtudó volt, hiszen jóapja ilyennek nevelte, ezért tapintatos távolságtartással, kissé hivatalos hangon üdvözölte Valériát.

Valéria (Vali!) kedvesen köszönt vissza, majd kérte Vendelt, árulja már el, mi járatban erre, a Duna parti Szeremben, a Lembe utca egyszem drogériájában. Vendel őszinte ember volt világéletében, így röviden vázolta a helyzetet: hírlevél le, gond a piacon, ötlet, excell, autóval másfél óra, meglátta, ilyen szépet még sosem, szerelem első látásra, fogadja el a gyönyörű, holdacska mintás papírba csomagolt punytyókát!

Valéria hosszú percekig csak állt mozdulatlanul, majd kevesen halk, ám mégis szigorúnak tűnő hanglejtéssel tette fel a kérdést:

– Mégis mi a punytyókás jóéletbe képzeli K. Kovács úr, hogy ezek után én nem tárcsázom egyből a rendőrséget, az adatvédelmi hivatalt, a polgármestert, a jegyzőt, az adóhatóságot, a mentőket, a tűzoltókat, a kézilabdacsarnok gondnokát? Hm?

Vendel nem erre számított… (folyt.köv.)

Nyári iszogatás
20 JÚL
Nyári iszogatás

 

Vendel és Imre a Duna partjának legbarátságosabb teraszán iszogattak. Vendel, szokásához híven, világos sört ivott, ami náluk családi tradíció, még nagyapjától tanulta, hogy a sör csak világosan jó, mint a fegyverletétel, ami aztán másfél századra betiltotta a koccintást, de Vendel igazából a hőmérséklete miatt választotta nyaranta a sört. (Mert hideg!) Imre – aki nem mellesleg Henrik is – málnaszörpöt iszogatott jéggel, mert a hőség nagy hatással volt az ő testére is.

Imre vitte a szót.

– Vendel, nem hallgatsz rám, pedig már tények is bizonyítják, hogy a GDPR hatályba lépése óta óriásit nőtt az ügyfelek által az adatvédelmi hatóságokhoz benyújtott panaszok száma szerte Európában. Ne gondold, hogy mi, magyarok leszünk a kivételek! Lesz itt haddelhadd, még ha nagyon bizonygatod is, hogy csak figyelmeztetés jár, meg nincs büntetés, meg úgy általában minek is ez a felhajtás! Tudod, mennyi adatlopás volt csak ebben a hónapban? Rengeteg! Nem akarok túlzásokba esni, de százmilliónál is több érintett lehet. S mi védhet meg minket ettől? Na mi?

Vendel nem igazán figyelt Imrére, annál inkább a Duna fölött lassan szálldogáló nylonzacskóra, ami a lágy szellőben mindig úgy fordult, hogy pont nem lehetett végigolvasni a kopott reklámszöveget a hófehérnek már kevésbé nevezhető műanyag felületen. Vendel ezen kissé felhúzta magát, persze nem lehetett azt mondani, hogy ideges lett volna, de mégsem mondhatjuk nyugodtnak. (Persze K. Kovács Vendel sohasem nyugodt, hiszen kisvállalkozó.) Imrére sem tudott figyelni, csak az utolsó néhány szó halvány foszlánya jutott el tudatáig. Ezen kissé el is szégyellte magát, de mindig kéznél volt a kérdés, amit még sohasem tett fel Imrének. Így a hosszú monológra válaszolva gyorsan kibökte:

- Imre, miért hívnak téged Henriknek is?

N. Arany Imre Henrik meghökkent barátja kérdésén, zavarában lehajtotta az egész pohár málnaszörpöt, sőt, még a jeget is lenyelte hozzá. Vendel tettetett kíváncsisággal várta a választ, ám valójában a távolodó zacskót figyelte, amin a kopott betűk egyre elérhetetlenebb távolságba kerültek. Imre az üres poharába bámulva rájött, hogy a felhozott téma nem ütötte meg Vendel barátja ingerküszöbét. Pedig a GDPR nem játék – sóhajtott fel magában, majd felállt, s a pulthoz lépett, hogy újabb pohár nedűt rendeljen magának.

– Legalább az adataimat itt nem kell megadnom – dünnyögte magában Imre (aki nem mellesleg Henrik is), mikor a pultos hölgy leszámolta a visszajáró száznegyven forintot. K. Kovács Vendel persze mindezt nem hallotta.

Mert Vendel sohasem figyel a barátjára.

17 JÚL
SZTEREOTIP GDPR TÖRTÉNET

 

K. Kovács Vendel kisvállalkozó, a punytyóka piac talán legnagyobb magyarországi beszállítója, a rá jellemző nemtörődömséggel várta a GDPR bevezetését, azaz: nem csinált semmit. Ideje sem engedte, hiszen több ezernyi hírlevél olvasója megrendelések garmadájával halmozta el, ami nem is csoda, hiszen punytyóka nélkül nem élet az élet, s ha K. Kovács Vendel a legjobb szállító, akkor bizony őt keresi mindenki. Vendel küldte a hírleveleket, reklámozta a K. Kovács féle punytyókát, s elégedetten vette tudomásul, hogy megy az üzlet, s nem is kicsit. Persze mindig jobb a több, ezért Vendel ötletelt tovább, hogyan is bővítse vevőkörét. Amikor N. Arany Imre Henrik, gyerekkori barátja, s nem mellesleg jogi tanácsadója figyelmeztette, hogy azért oda kellene figyelni a GDPR megfelelésre, Vendel, csak legyintett, hogy majd, ha ideje engedi. Aztán amikor jött a hír, K. Kovács Vendel olyan hangosan kacagott, hogy még Imre – aki nem mellesleg Henrik is – meghallotta:

– Mi van, Vendel? Miért kacagsz?

– Hát nem hallottad? Csak figyelmeztetnek. Az meg tudod mit jelent?

– Mit? – kérdezte Imre.

– Teszek én a GDPR-ra.

S Vendel tényleg tett. Nem hogy megfelelni nem akart, de el is felejtette, hogy volt idő, amikor egy ország remegett az EU-s adatvédelmi rendelettől.

Ám egy nap levelet hozott a posta, pontosabban a halványszürkére porosodott PC képernyője. Vendel kétszer is elolvasta, mert nem akart hinni a szemének: mit akar ez a Vásár Lóránt? Mert Vásár Lóránt azt kérte – sőt, követelte –, hogy ne akarjanak tőle semmit, mert ő a punytyókát nem kedveli, sokkal inkább a punnyát értékeli, azt pedig megveszi Kiss K. Viktortól, aki egy korrekt kereskedő, mert nem küldözget csak úgy hírleveleket, hanem kikéri a leendő vásárló hozzájárulását, sőt, a véleményét is, és Lóránt adataival sem játszadozik, hanem komolyan kezeli. Vendel csak itt kezdte érezni, hogy a pumpa, ami agyában lüktetett, kezd felmenni a fejének legmagasabb üregébe, mert Lóránt még azt is meglebbentette, hogy ő bizony kíváncsi arra, hogy K. Kovács úr honnan is tudja az ő e-mail címét, amit Lóránt szerint ő ki nem adott Vendelnek.

Így is volt. Vendel lánya barátnőjének anyja kapta meg Lóránt elérhetőségét a szomszédjától, így keveredett a címlistába Vásár úr. Aki most feljelentéssel fenyegeti Vendelt, de ez még hagyján, Vásár úr nem fog vásárolni Vendeltől már soha ebben a punytyókás életben. Vendel vakarta a fejét, mert kapott elektronikus levelet V. Evő Károlytól, Megrend Elődtől, s mindannyian azonnali hírlevél beszüntetést, s mindenféle jogi következményeket lengettek be a világháló villámsebességgel száguldó hírcsatornáját meglovagolva. Ami eddig a forgalmat hozta Vendelnek, az most a vesztét vetítette előre egy fekete-fehér, szinkronizált, bűnügyi tragédia filmkockáit meghazudtoló dramaturgiai pontossággal.

K. Kovács Vendel azonnal felkereste Imrét – aki nem mellesleg Henrik is –, hogy azonnal és villámsebesen oldja meg a problémát. Imre hosszan gondolkozott, szemüvegét hol feje búbjára tolta, hol szája szélén pihentette, majd előhozakodott a megoldással.

- Vendel, ha te meg akarod tartani a vevőidet, sőt, többet szeretnél, akkor bizony oda kell figyelni a törvényekre!

- Hiszen én odafigyelek, mondj egy olyat, aminek nem felelek meg! – replikázott Vendel, de már tudta is a választ: GDPR. Hogy az a punytyókába mártott hülyeségem – vallott színt Vendel -, hogy ennyire nem foglalkoztam ezzel! De ha egyszer csak figyelmeztetnek, nem büntetnek, akkor minek?

- Láthatod – válaszolta megszokott nyugodtságával Imre –, ez az eredménye. Mindenki magával törődik. Te a profitoddal, a vásárló az adataival, s csak a punnya árus jóindulatán múlik, hogy nem szól oda a hatóságnak, hogy ő megfelel, te meg nem, Vendel.

K. Kovács Vendel ezen hosszan, mélyen, s buzgón elgondolkozott. Hogy miképp döntött később? Tessenek csak elképzelni!

De ki törődik a kicsikkel?

SÓLYOM Attila SZERINT

Amiról ezen az oldalon írni fogok, az lehetne akár egy hétköznapi ember egynéhány gondolata is, aki bár ismeri a szabályokat, s minden erejével be is tartja azokat, mégis néha megbicsakszik, de most nem a hétköznapok, hanem egy olyan írástudó ember soraival találkozhatnak, aki – hite szerint – a szabályokat ismeri, betartja, sőt, néhanapján alakítja.

Törekszem arra, hogy növekedjen az író és az olvasók közötti szikra magasfeszültsége, mert a betűk, amiket egymás mellé pötyögök, egy véleményt közvetítenek, amivel szemben állhat több másik (vélemény), s eme találkozásokból talán kisülhet valami fontos egyetértés is a későbbiekben.

Ha olvasnak, előbb-utóbb megismerhetjük egymást.

Mert az ismeret mindennél fontosabb!